Lapszámok

Az épületgépészetet „megalapító” Macskásy Árpád 1904. február 29-én született Csurgón. Mivel idén van ismét „szökőév”, Pécsett Pécsi Tudományegyetem Műszaki és Informatikai Karának rendezvényén, a Pollack Expón és Budapesten, a Magyar Mérnöki Kamara Épületgépészeti Tagozatának rendezésében február 29-én tartottak megemlékezést.
 

Azt a megtisztelő felkérést kaptam mindkét helyről, hogy röviden vázoljam Dr. Macskásy Árpád életútját. A felkérés „indoka”, hogy 1946-tól haláláig nála laktam. A kapcsolat magyarázata, hogy felesége és édesanyám testvérek voltak. Nekem „mostohaapám” volt, akit édesanyámmal együtt 1949-ben kitelepítettek.

Dr. Macskásy Árpád Csurgón született székely családból, és az úgynevezett „jó Macskásyak” közül származott. A „jó” magyarázata: a reformátusok voltak a „jók”, a katolikusok, azaz pápisták voltak a „rosszak” az erdélyi megítélés szerint.

Hat testvért, négy fiút és két leányt nevelt gimnáziumi tanár édesapja, és emellett két fogadott „leánytestvérük” is volt. Mindez jellemző a pedagógusok akkori anyagi helyzetére, erkölcsi magatartására.

Iskoláit Aradon, majd Sopronban a katonai reálgimnáziumban végezte el. Az utóbbival kapcsolatban két dolgot említett gyakran:
– nagyon szeretett futballozni, és egy alkalommal
  az iskolaparancsnok az egyik mérkőzést csak akkor
  engedte befejezni, ha két gól különbség volt. 26:24-re
  nyertek, de akkor éjszaka volt rosszul a szívével
  először;
– mint többször említette, itt volt „elrettentő” példa arra,
  hogy ha egy tanár felolvas, „lézungol”, olyan hibákat
  követhet el, mint egészségtan tanára, aki szerint
  „a bab, a borsó és a lencse mind nemi betegségek …
  pardon kettőt lapoztam”.

A Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán végzett, nem kiemelkedő eredménnyel – ennek dokumentuma, az egyetemi indexe az Épületgépészeti Múzeumban megtekinthető. Utóvizsgája is volt, ez ebben az időben „gyakoribb” volt, mint napjainkban. Ennek egyik „rosszindulatú” magyarázata, hogy az utóvizsga jegy árának bizonyos százaléka a vizsgáztató tanárt illette meg. E tény egyik „szájhagyomány” szerinti bizonyítéka, hogy egyik különösen szigorú professzor villájának kerítésén megjelent egy tábla:

„Utóvizsga jegyek árából épült.”

Az egyetem után a Kolbányi és Pákozdi cégnél helyezkedett el, ahonnan leküldték Belgrádba, mint a cég képviselőjét, ahol jól megtanult szerbül, amit későbbiekben, az 1944-45-os ostrom alatt jól kamatoztatott.

A harmincas években önálló vállalatot alapított, amelynek „cégtáblája” a Múzeumban ugyancsak megtekinthető. Ez a vállalat a háború végéig 100 főre duzzadt, tervező és kivitelező részleggel.

Ragyogó „politikai érzékére” jellemző, hogy a „kurszki csata” után elkezdett oroszul tanulni, amelyben nagy segítségére volt a szerb nyelvismeret.

Az ostromot december 26-tól február 15-ig az óvóhelyen töltöttük. Február 13-a után vette igazán hasznát orosz nyelvtudásának, egyrészt a lakások és nők „ellenőrzését” végző harcosok közreműködésének megszüntetésében, mivel „szerzett” egy kapitányt, aki a földszinti üres lakásba költözött és megszüntette az éjjeli ellenőrző látogatásokat.

Nyelvtudásának még egyszer nagy hasznát vette, ugyanis a „Ferenc Jóska” híd berobbantott vasszerkezetének hegesztőpisztollyal való levágását az ő munkatársai végezték. Egyszer azonban egy a „látogassuk meg a Szovjetuniót” propagáló különítmény őt is begyűjtötte, a hídon dolgozó orosz tiszt ellenkezése dacára. A Rákóczi úton valahogy rávett egy másik orosz tisztet és elengedték.

Az ostrom után az újjáépítésben vállalata is tevékeny részt vett, de kiváló „helyzetfelismerő” képességének eredményeképpen felajánlotta államosításra a vállalatát. Az új vállalatnak, a Kapás utcai Víz- és Fűtésszerelési Nemzeti Vállalat főmérnöke lett.

Itt mindenképpen hivatkozom előbb vázolt képességére, saját sorsomat illetően. 1949-ben érettségiztem, de mint osztályidegent – lásd szülői háttér – nem vettek fel. A család ellenkezése dacára, az ő javaslatára jelentkeztem fűtésszerelő tanoncnak. Ekkor hozták azt az intézkedést, hogy érettségivel sem lehetett előbb „szabadulni”, illetve szakmunkás bizonyítványt kapni, csak két év után.

Kiváló mestereim voltak: Szabó Dezső, Dénes József, Schlinger János. A kezdeti fizikai nehézségek után nagyon megszerettem ezt a munkát, munkatársaimat, ahol nem volt „fúrás”, mellébeszélés. Foglalkoztam a gondolattal, hogy ott maradok, de elriasztott a két év kötelező katonai szolgálat. Ezért 1951-ben jelentkeztem a BME Gépészmérnöki Karára, ahol mint „munkáskádert” felvettek. Ez az az időszak volt, amikor is az Épületgépészeti Tanszék megalakult. Előzetesen a lakáson a szakma nagyjai: Egyedi László, Karap Jenő többször összeültek, szervezkedtek és nevet adtak a gyereknek, a Tanszéknek.

A „beindulással” kapcsolatos történet a „hallgató toborzás”. A Prof – nevezzük így a továbbiakban – így „agitált”: aki ezt a szakot sikeresen elvégzi, két éven belül főmérnök lesz. Meg is maradt a kezdetben „a főmérnök tagozat” elnevezés.

Ezt előzte meg, illetve részben párhuzamosan folyt az oktatók kiválasztása. Ezzel kapcsolatban is kiütközött a Prof jó emberismerete; gondoljunk Simon Ferencre, Destek Endrére, Özvegyi Ferencre, Tömöry Tiborra, Barcs Vilmosra. Destek felvétele külön történet. Ő a Filu zenekar közismert fúvósa volt, „kedvenc száma”, hogy fekve is fújta hangszerét. Az akkori személyzetis – Zöld Mária, illetve „Marcsa” – kezdetben hallani sem akart róla, de a Prof meggyőzte.

További részletek lapunk 2016/3-as számának nyomtatott változatában található, illetve a teljes cikk pdf-formátumban is rendelkezésre áll regisztráltaknak havonta egy alkalommal, előfizetőknek korlátlanul).